Az első szótól az utolsó csepp érzésig.

 

Elmesélem mi történt...

Először is, tartozom egy vallomással. Igen, már most az elején. Önterápiaként hoztam létre a blogot, hogy egy fájdalmas szakítást dolgozhassak fel. Mindent el fogok neked mondani. Mindent, az utolsó csepp érzésemig. Néha káosz lesz. Néha zavaros. Néha pedig meglepően összeszedett. A hangulat változásaim és a rám ható változó tényezők okozzák ezt.  

Azt hiszem az elején kellene kezdenem a történetemet... 

A nevem Kaorinava, persze ez nem a valódi. Szóval, akibe reménytelenül szerelmes vagyok, szintén nem a valódi nevét írom. Legyen a neve Anert. Egy kis játék a betűkkel. Mindig szerettem az ilyet.  Minden ott kezdődött, hogy észrevettük egymást Anerttel egy szociál platformon. Ugye milyen eredeti? Ja nem, nem a tinder volt az. Azt messze kerülöm. A lényeg, hogy észrevettük egymást, illetve... ő talált meg előbb engem. Beszélgetni kezdtünk hébe-hóba, éppen csak egy keveset. Ekkor még nem is sejtettem mi vár rám. Ha tudtam volna, kétszer olyan óvatosan álltam volna az ismerkedésünk oltára elé. Ó igen, mindentől függetlenül oda álltam volna, csak tudtam volna akkor, amit ma tudok, és ez sokat segített volna. Bár, lehet, te kedves olvasóm, nem ebben hiszel, és most bőszen rázzod a fejed; hogy minek odaállni a baj elé, ha tudom, hogy fájni fog? Nemes egyszerűséggel; mert a szép dolgokért megérte. Még ha most szomorú is vagyok. Igen, jelenleg csak szomorú. Néha szorul a szívem, de(!) legalább nem vagyok depressziós. Ez már haladás! 

Elnézést, elkanyarodtam. Folytatom onnan, hogy el kezdtünk haverkodni. Üzeneteket váltottunk. Volt, hogy csipkelődtem vele, és volt, hogy kislányos zavaromban visszafogtam magam. Ez ment hónapokig kisebb-nagyobb szünettel. Aztán eljött a nap, amikor megtört a jég. Találkoztunk. Csak egy kötetlen talit beszéltünk meg. Semmi többet. Emlékszem, ahogy álltam a villamoson, pár percnyire tőle, a találkozás miatti aggodalmaim feltörtek és ezer gondolat cikázott a fejemben;... Talán nem jó ötlet.. talán vissza kéne fordulnom.. nem, az szemét dolog lenne... meg hát, akartad ezt Kaorinava, tessék felhúzni a nagy lány bugyit és bátor maradni... De mi van, ha nem fog kedvelni? ...Mi van, ha én nem bírom elviselni barátnak?...Áh, és mi van, ha rögtön beleszeretek?! ...Fuu de hülye lennék akkor... -ilyesmik és még sok millió gondolat hullámzott bennem, egy perc nyugtot se hagyva. Az idő el is szállt, megérkeztem a helyszínre. Lesétáltam a járműről. Kettőt fordultam, és egyből felismertem őt. Újra rám zúdult egy gondolat cunami, de mint egy hömpölygő káosz, ami most azonnal el fog nyelni. Ő pedig rám köszönt.  Mosolygott, szelíden. Mindent elfelejtettem. Azt is, hogy lány vagyok. Azt hiszem habogttam neki valamit, de fogalmam sincs már, hogy mi volt az. Úgy sejtem valami irdatlan nagy butaságot. Valahogy vitt a lábam előre, Anert pedig jött mellettem. Arra még emlékszem, hogy meglepett mennyire magas. Oké, oké.. én vagyok apró betonvirág...

Így kezdődött a megismerkedésünk. A maga furcsa, de kedves pillanataival, amikor a világom lassan elkezdett kifordulni a sarkából. Van egy japán kifejezés: koi no yokan, ez olyasmit jelent, mint a szerelem első látásra, csak itt nem első látásra történik, sokkal inkább hasonlít arra, amikor tudod, hogy bele fogsz szeretni valakibe, nem rögtön, de elkerülhetetlenül megszereted majd. 

Még nagyon sok mindent fogok mesélni. Ez csak egy kicsi szösszenet volt. Szeretném úgy elmesélni, mi történt velem, hogy az érthető legyen számodra.